Interjú Menyhárt Jenővel (valaha Európa Kiadó; ma Greenpeace)
Az agitátor című könyvében egy környezetvédelmi szervezet New York-i, utcai aktivistája mesél. Azaz ő maga. Menyhárt Jenő ma már nem a gitárjával akar hatni a világra, hanem a Greenpeace tagjaként. Az Európa Kiadó egykori, jövőbe beszélő dalszövegeinek alkotója most visszanéz a múltba, s egyben közös jövőnkről is beszél. Kitekintés a Gödör nevű helyről, "a város alól" a világra.
hvg.hu: Egyre többet ingázik New York és Budapest között, noha tizenöt éve nem itt él. Hosszú évekig pedig egyáltalán nem jött. Milyennek látja most Budapestet?
Menyhárt Jenő: Ezt a kérdést meg szoktam kapni New Yorkkal kapcsolatban is, és el szoktam kerülni a válaszadást. Az efféle nagyvárosok komplex entitások. Nem lehet mindezt összefoglalni egy mondatban. Ami pedig az itteni közérzetet illeti; nem vagyok itt eleget ahhoz, hogy azt, ami most zajlik, teljes mélységében átlássam.
hvg.hu.: Nem is foglalkoztatja az itteni helyzet?
M.J.: Hallok ezt-azt, beszélek a barátaimmal, de a Magyarországról való tudásom ma már esetleges. Ahhoz kötődik, amit éppen itthon csinálok. De ami ezen kívül történik, azt nem nagyon érzékelem.
hvg.hu: Az Európa Kiadó dalszövegein még nagyon erős közérzeti fogékonyság tükröződött…
M.J.: Igen, de akkor még itt éltem. Benne voltam a közepében és érzékeltem mindazt, ami történik. Nem akarok olyasmiről beszélni, amiről nincs elég mély tudásom. Most a könyv miatt jöttem Magyarországra, a kiadására és a promóciós munkákra, illetve az itteni Greenpeace-nél dolgoztam.
hvg.hu: Ezt úgy kell elképzelni, mint egy rendes állást? Fizetés, lejelentés, tébé…
M.J.: Többféle módon és szinten lehet dolgozni a szervezetnél. Vannak aktivisták, akik önkéntesként dolgoznak. Én rendesen állásban vagyok.
hvg.hu: A hazai értelmiségi létben azt szokta meg az ember, hogy ne csatlakozzék szervezetekhez. Sőt, minden olyan kezdeményezést, amely a közreműködésére számít, lehetőleg fogadjon gyanúval.
M.J.: Magyarországon valóban elég elterjedt intellektuális alapállás, hogy mindent eleve távolságtartóan és gyakran negatívan közelítünk meg. Leegyszerűsítjük a képletet arra, hogy a szervezetekkel előbb-utóbb úgyis baj lesz, ezért aztán be se lépünk. Tehát az egyik legfőbb cselekvésünk az életben, hogy megmagyarázzuk, hogy mit miért nem teszünk. Azt láttam, ez a stratégia Amerikában nem tartható. Ha az ember részt akar venni a dolgok alakításában, akkor bizonyos dolgokra igent is kell mondania, nem lehet örökösen nemeket mondani. Bizonyos ügyek mellett akkor ki kell állnia. A környezet állapota akkora probléma jelenleg, hogy nem lehet egyszerűen elmenni mellette, cselekedni kell, hogy változzanak a dolgok. Nekem erre kínált formát a Greenpeace. Nagyon sok szervezet van, sok szinten működnek, vannak olyanok, amelyek csak egy ügyre, vagy lokális kérdésre összpontosítanak. A Greenpeace globális kérdésekkel foglalkozik. Dolgoztam kisebb szervezeteknél is, de egy ponton azt éreztem, a Greenpeace-hez kellene mennem. Nem volt problémám azzal, hogy be kell lépnem egy szervezetbe. Örülni kell annak, ha valami jó és működik.
2100-ra teszik a végét
hvg.hu: Hogy teljesít a magyar Greenpeace?
M.J.: Ezeket a dolgokat a helyi kontextusban kell vizsgálni. Itt 2002 óta van jelen a Greenpeace, és valószínűleg nem része annyira a köztudatnak és a közbeszédnek, mint másutt. Ahol kevesebb támogató tag van, ott korlátozottabban tud tevékenykedni. Ezt figyelembe véve jól működik, és jó akciói vannak, de eléggé limitált lehetőségek közt működik. Éppen azon dolgozunk, hogy több támogató taggal, nagyobb akciókba tudjon kezdeni.
hvg.hu: Az agitátor című könyvében alapos természettudományos érdeklődésről tesz tanúbizonyságot. Az emberi működéseket is a természet, az állatvilág jelenségeivel összevetésben tárgyalja. Honnan ez az érdeklődés és tudományos alaposság?
M.J.: Már a nyolcvanas években a kezembe kerültek bizonyos könyvek, elsősorban kozmológia tárgyúak, amelyek nagyon felkeltették az érdeklődésemet. Legelőször Arthur C. Clarke-ot olvastam. Aztán mentem tovább ezen a vonalon, de még mindig elég esetlegesen kerültek elém a könyvek. Olvastam, néha előadásokat hallgattam. Amerikában igyekeztem tudatosabban figyelni a tudományos színteret, a felfedezéseket; akkoriban lépett nagyot előre a genetika, akkor kezdtek az emberi géntérképpel foglalkozni, nagyon sok szó esett a biotechnológiáról, amiről én addig még nem is hallottam. A bioszféránk állapotáról is a kilencvenes években olvastam először alaposabban. Ez fordította az érdeklődésemet aztán a környezetvédelem felé.
hvg.hu: Az orosz-ukrán földgázkrízis mintha azt is megmutatta volna, mennyire sebezhető a civilizáció. Egy csap elzárásával térdre lehet kényszeríteni fél Európát. Mire gondol ilyenkor egy Greenpeace-aktivista?
M.J.: Ennek a krízisnek most politikai-gazdasági okai voltak, de a fosszilis energiahordozók hiánya, ettől függetlenül olyasmi, amivel lassan meg kell barátkoznia az emberiségnek. A kőolaj, a földgáz és a szén elégetésével nem csak az a baj, hogy széndioxid kerül a levegőbe és a folyamat erősíti a globális felmelegedést, hanem hogy ezek egész egyszerűen véges készletek. El fognak fogyni. Annak a kinyeréséhez, ami pedig még a föld mélyén van, egyre több energiát kell felhasználni. A folyamat a kétezres években átbillent: egyre kevesebb olaj, egyre több energiával bányászható csak ki a földből. Tehát, ha úgy tetszik, nem csak környezeti, hanem gazdasági okokból is át kell térni megújuló energiaforrásokra. Amikor nemrég Amerikában iszonyú hőség volt, bizonyos államokban nem volt elég áram a hűtéshez. Pár éve, a nagy hidegek idején pedig csaknem teljesen elfogytak a fűtőolaj készletek; ha még két-három napig tart a nagy hideg, nem lett volna elég. Ezek azt példázzák, kezdünk olyan határokat súrolni, ahonnét tényleg nincs tovább. A más energiahordozókra való áttérés egyszerűen létkérdés.
hvg.hu: Krízisforgatókönyvekből elég sok kering. A Greeapeace melyiket fogadja el hitelesnek? Azaz: mikorra teszik a folyamat végét?
M.J.: Nehéz pontosan megmondani, mert a Föld hihetetlenül komplex rendszer és bizonyos folyamatokat nem lehet modellezni. Hozzávetőleges elképzelések vannak, amelyek olykor el is térnek egymástól. Az IPCC (Intergovernmental Panel of Climate Change) tanulmányait fogadja el az ENSZ is. Ők arra szorítkoztak, amire felállítható tudományos modell. 2100-ra félméteres tengerszint növekedést helyeznek kilátásba, pusztán a meglévő modellek alapján. Sok folyamat van, amit nem ismerünk, nem látunk pontosan, úgyhogy jó néhány klimatológus szerint ez az emelkedés egy méter is lehet. Ez igen súlyos. Ugyanis a világ ötven legnagyobb városából 22 részlegesen víz alá kerül. Nem szólva a földalatti infrastruktúráról, a közlekedés, a szállítás és a kommunikáció hálózatairól, valamint az ivóvíz-rendszerekről. Ez aztán migránsok és menekültek tömegét indítja útnak, ott van Hollandia, ott van Banglades, ahol negyvenmillió ember él a tengerszint közelében. Hadd ne folytassam. Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, hihetetlenül gyorsan, hihetetlenül radikális változásokat kell elérnünk. Nem az a lényeg, hogy 2020-ra, vagy 30-ra súlyosbodik-e a helyzet, vagy, hogy 2100-ra tényleg elviselhetetlen lesz-e. A folyamat a lényeg és az, hogy tulajdonképpen most már mindenki tudja, mit kell tenni, hogy megállítsuk.
hvg.hu: Az emberiség történetében nemigen volt példa arra, hogy kollektíven beláttunk volna valamit. Inkább arra, hogy – képletesen – elmentünk a falig, és amikor koppant a fejünk, rájöttünk, hogy nincs tovább.
M.J.: Az ember a hosszú távú érdekeit azért mindig szem előtt tudta tartani. Senkinek sem érdeke, hogy tönkremenjünk, hogy az erőforrások csökkenjenek, emiatt konfliktusok törjenek ki, a menekültek áradata elinduljon, a civilizáció keretei felbomoljanak. Rövid távú érdek sok van. De hosszú távon a katasztrófa senkinek nem érdeke. Nemigen szól semmi amellett, hogy olyan tevékenységet folytassunk, ami azt eredményezi, hogy elfogy az iható víz, tönkremennek a városaink. Különösen úgy, hogy a megoldások gyakorlatilag rendelkezésre állnak.
hvg.hu: Sokak szerint Barack Obama beiktatási beszéde fordulatot jelent e szempontból is. Gyakorlatilag szembesítette Amerika népét azzal, hogy nem élhet tovább úgy, ahogy eddig élt, nem tartható fenn ez az életforma. Mérhető egy ilyen szöveg hatása?
M.J.: Annyiban mindenképpen fontos szavak, hogy a Bush-kormányzat ilyesmiről sohasem beszélt, környezetvédelmi szempontból rendkívül rossz kormányzat volt. A beszédek meg a tettek között azonban olykor nagy különbség van, meglátjuk, mit tesz az új kormány a gyakorlatban. Amúgy valóban ideje volt bejelenteni a világnak, hogy a jelenlegi életformánk nem tartható. Nem csak Amerikában, sehol másutt sem.
Aki fölmegy a színpadra, annak egyszer le is kell jönnie onnan
hvg.hu.: Az ön környezetvédelmi munkája zárójelbe tette a művészi tevékenységét?
M.J.: Amikor elmentem Magyarországról, abba ugyan nem hagytam a „művészi” tevékenységemet, de valamiképp elléptem tőle. Menet közben az érdeklődésem és a gondolkodásom is megváltozott, de a könyvem legalább annyira irodalmi munka, mint amennyire ismeretterjesztő. Sosem találom ki előre, hogy mit fogok csinálni. Vannak dolgok, amelyek foglalkoztatnak, és ezekhez keresek formát. Ha ez a rock and roll, akkor azt csinálom, ha pedig egy könyv megírása, akkor azt. Ha egy utcai akció a megfelelő forma, akkor pedig azt. Hagyni kell az ember agyát működni; hadd gondoljon, amire akar és ahhoz a gondolathoz kell megkeresni a formát. Nem pedig kitalálni egy hivatást és abba gyömöszölni bele mindent.
hvg.hu: Milyen helyet foglal el önben az Európa Kiadó munkássága?
M.J.: Mindig, amikor alkalmanként csináljuk – mármint a zenekart –, akkor én azt nagyon bírom. Szeretem a számokat újra megtölteni önmagukkal, mindig új életet lehelni beléjük. A művészetben azok a pillanatok érdekelnek igazán, amikor egyszer csak találkozik a múlt, a jelen és a jövő. Az Európa Kiadó szövegeiben benne volt ez a fajta jövőbenézés, jövőbe beszélés. Úgyhogy most elég érdekes, hogy innen, azaz a jövőből, hogyan nézünk vissza oda. Sokan kérdeznek az Európa Kiadóról, és ezekben a kérdésekben valahogy benne rejlik, hogy az ilyesmi egy életre szól. Én ezt sose hittem. Aki egyszer felmegy a színpadra, annak valamikor le is kell jönnie onnan. Mindig is úgy gondoltam, hogy egy nap majd lejövök onnan. Persze vissza is lehet menni oda. Nyitva hagyom a lehetőségét, ha megint úgy tűnik, hogy a rock and roll adekvát forma számomra. Most nem tűnik úgy.
hvg.hu: Az Európa Kiadó története tulajdonképpen feldolgozatlan. Nem született róla monográfia, sem pedig annyi cikk, amennyi rendesen körülírta volna. Az ön interjúkötete persze sok mindenről beszél. Többek között a belső feszültségekről is.
M.J.: A zenekari létnek csak egy része, hogy ott állunk a színpadon. De, hogy egy zenekart fenn lehessen tartani, hogy a tagjai folyamatosan részt tudjanak venni benne, és jó dolgokat kapjanak tőle, az nagyon problematikus. Rock and roll zenekart csinálni hosszú távon, úgy, hogy megtartsa a minőségét, az érvényességét és fejlődni is tudjon, nem olyan egyszerű. Ez is az oka, hogy nem lehet életprogramnak tekinteni. De függetlenül attól, hogy nehéz volt, nagyon izgalmas is volt, és sokfelé eljuttatott. Nagyon sokat köszönhetek ennek a történetnek, nagyon közel kerültem emberekhez.
hvg.hu: Hogy viselte a többiek iránti felelősséget?
M.J.: Kezdetektől eldöntöttük, hogy nem akarunk profi alapon zenélni, olyan értelemben, hogy ebből éljünk. Tehát a pénzt, mint szempontot nem fogjuk beengedni. Be lehet, de akkor az onnantól kezdve bent lesz. Akkor a pénz beleszól a döntésekbe és előbb-utóbb a dolog művészi részébe is. Teljes egyetértés volt abban, hogy a pénz nem lesz szempont. Nem is kerestünk vele, vagy csak néha és keveset. De ez oké volt, mert megállapodtunk abban, hogy mindenki másból él. Az Európa Kiadóban Másik Jánost leszámítva, nemigen volt olyan, aki csak és kizárólag zenész. Mindenki mást is csinált. Kiss Laci 3D animációval foglalkozott, Orsi nyelvtanár volt, Kirschner Péternek üzleti vállalkozásai voltak, én mindenfélét csináltam. Így éltünk.
hvg.hu: Közel maradt azokhoz, akikkel egy zenekarban játszott? Mennyire figyeli a mai életüket?
M.J.: Egy ilyen hosszú történet szereplői nagyon közel kerülnek egymáshoz. Ez akkor is így marad, ha az élet szétszórja a társaságot. Napi szinten nem tudom követni az életüket, de időszakonként igen, és még mindig nagyon közel állnak hozzám. Amikor pedig valaki bajban volt, történtek közös erőfeszítések, hogy segítsünk. Van természetesen valami felelősségérzet is a többiekkel szemben. De hát az élet az élet; mindannyian éljük a magunkét. Mindenkinek magának kell megoldania, de azért számíthat a barátaira.
hvg.hu: Hogy látja azokat a nemzedéktársait, akik – az ön szavaival – nem jöttek le a színpadról?
M.J.: A saját elgondolásaimat csak a magam számára tartom érvényesnek. Nem kell másoknak is ugyanezt csinálniuk. Elmenni egy másik kontinensre, otthagyni a színpadot, másból élni, satöbbi. Mindannyian szerencsejátékosok vagyunk, én erre a lóra tettem. Ha valaki más lóra tesz, és a színpadon marad, egy idő után szembe kell néznie azzal, hogy ez a hely, ahol él, egy nagyon szűk, korlátos tér, nyelvi és minden más szempontból is. Tehát ha a színpadon marad, akkor feltétlenül ez adja a tevékenysége kereteit. Ettől még csinálhatja élete végéig. Nincs ebben önmagában semmi rossz. Nem kell ezt mindenkinek abbahagynia.
...a végén jöttem rá, hogy nincsenek benne fejezetek
hvg.hu: Budapesten ma hasonlóan pezsgő zenei élet van, mint mondjuk 1985-ben. Rengeteg zenekar alakul, már nem a party-kultúra a legizgalmasabb, hanem ismét a koncert színtér. Millió műfaj és zenekar él egyszerre.
M.J.: Zenélni jó. Én sokat kaptam tőle és biztos mások is így vannak ezzel. De nem határtalan, vég nélküli forma a rockzenei dalforma. Úgy érzem, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években eléggé végig lett járva. A sok-sok zenekar nyilván rengeteg apró részletben meg tudja különböztetni magát attól, ami már megtörtént a rockzenében. Úgy látszik, hogy ekkora játékteret hagyott a dolog. Én nem gondolom, hogy ebben a játéktérben szeretnék most tevékenykedni, de azt megértem, hogy ez még mindig vonzó, mert zenélni tényleg élvezetes dolog.
hvg.hu: Az új, hazai rock and rollban a szöveg szerepe is megváltozott. Sokan énekelnek angolul, nem annyira fontos az érthetőség, illetve máshogyan fontos. Nem csüng a közönség a sorokon, nem azonosítja magát dalszövegekkel. Adott esetben ön is kikapcsolná a szöveg jelentőségét?
M.J.: Az attól függ, hogy éppen milyen szituációban írok valamit; színpadra, vagy mondjuk filmzeneként. Tehát a funkciótól. De persze én mindig zene és szöveg egységében gondolkodtam, egymást feltételezve születtek meg, és hát, ötven éves korára eléggé kialakul az embernél az ilyesmi. Nem tudom, csak a gyakorlatban derülne ki, de mondom, most nincs napirenden.
hvg.hu: Az írás napirenden marad? Tovább vinné a könyv személyes vonalát? Vagy írna akár a nyolcvanas évekről is? Ez utóbbit lehet, hogy sokan várnák öntől.
M.J.: Nem állítom, hogy író volnék, igazság szerint az irodalomban nem vagyok jártas annyira. Az utóbbi 15 évben pedig alig beszéltem magyarul, nem volt meg bennem az a nyelvi frissesség sem, ami az íráshoz kell. Az Az agitátort így aztán elég nehezen és görcsölve írtam. De minthogy nem vagyok író, nem kötődtem formákhoz, megoldásokhoz sem. A végén jöttem rá, hogy nincsenek a könyvben fejezetek. Azt a kérdést sem sikerült megválaszolnom, hogy mi a műfaja. Annak idején így kezdtem a rockzenét is, nem volt fogalmam sem a zenéről, sem a szövegírásról. Ez nem is annyira rossz helyzet; az ember nyitottan barangol egy számára új terepen. Ilyenkor sok érdekes dolog előjöhet. Nem hiszem, hogy rá fogok állni az írásra, de van a fejemben azért valami. Összefügg Az agitátorral, valamiképp kiteljesíti azt, amit ott elkezdtem, s meglehet, hogy egy másik könyv lesz belőle. Ami a dolog személyességét illeti, ez kikerülhetetlen volt, mert a személyes életem adta a könyv keretét. Környezeti problémákkal foglalkoztam, de közben lejártam a sarki boltba, és családi életet is életem. Ezek a szintek, ezek a területek kerültek a könyvbe, mert ilyen az élet, ilyen az emberi gondolkodás. Nem fikciós prózát írtam és nem is tényalapú szöveget, hanem egy olyat, amiben mindezek együtt vannak, mint az életben. A nyolcvanas évekről azoknak kell írniuk, akiket a nyolcvanas évek foglalkoztatnak. Nem tartozom ezek közé. 2009-ben 2009-es dolgokról szeretnék beszélni.
hvg.hu: Mi 2009-ben az ön léthelyzete? Milyen útlevél van a zsebében, hol él, hol van a lakása?
M.J.: Kettős állampolgár vagyok, megpályáztam egy állást Új-Zélandon, ha megkapom, oda fogok utazni. Ha nem, akkor megyek vissza New Yorkba. Az jó volna, ha ott is volna lakásom, de csak itt van.
Nagy Gergely -hvg.hu
